A születés csodája
A történet tehát így hangzik: Várandósságom során egyetlen egyszer sem tapasztaltam azokat az úgynevezett jóslófájásokat. Aggódtam is rendesen, hogy vajon észre fogom-e venni, hogy megindult a szülés?
Amikor augusztus 29-én hajnali négykor felébredtem (egész éjjel nagyon rosszul aludtam, forgolódtam, szenvedtem. A tudatalattim már valószínűleg tisztában volt vele, mi következik), és a fürdőben észrevettem, hogy vérzek, az aggodalmam, hogy lemaradok a saját szülésemről, szertefoszlott. Felénk az orvosok azt mondták, ha az ember vérzik, akkor irány a kórház, nem kell várni. Így hát felkeltettem férjemet és hamarosan úton is voltunk (ehhez persze sokban segített a már előre bepakolt kórházi csomag). Megjegyzem, a kórházban kiderült, hogy a fele cucc, amit bepakoltam tök fölösleges volt, viszont rengeteg minden kellett volna, amit meg nem pakoltam.
Eleinte volt némi lelkiismeretfurdalásom, hogy úgy megyünk be a kórházba, hogy még nincsenek fájdalmaim. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de a fél órás autóút alatt, amíg beértünk, megjöttek a fájások is. Kapásból hárompercesek, minden bevezetés nélkül. Szépen szabályosan három percenként jöttek és kb egy percig tartottak. A szülésfelkészítőn azt mondták, tíz perces fájásoknál már lehet menni a kórházba. Na, mondtam magamban, akkor tényleg jókor indultunk. Szegény kezdő fejemmel azt gondoltam, a három percesek már azt jelentik, hogy nincs messze a szülés.
És milyen rosszul gondoltam. Becsöngettünk hajnali fél ötkor a szülőszobára. Innentől kezdve férjet sajnos kiszáműzték a folyosóra, engem pedig a vizsgálóba vezényeltek. Gyorsan átvedlettem hálóingbe, amíg az ügyeletes szülésznő felvette az adataimat. Aztán jött az orvos, hogy megvizsgáljon. Legszívesebben arcba rúgtam volna, olyan durva és morcos volt. (A Veszprémi kórház általam megismert férfi orvosai nem nagyon nyűgöztek le ott tartózkodásom alatt). Közölte, hogy már elkezdődött a tágulás, de ez még sokáig eltart majd. A vérzés nyilván tágulási vérzés. A gyönyörű, szabályos háromperces fájásaimat pedig egy vállrándítással jóslófájásoknak titulálta. Szerencsére a szülésznő sokkal kedvesebb volt. Befektettek a vajúdóba (ahol nagy örömömre ismerős kismama arcokkal találkoztam) egy NST-re, majd mivel a vajúdó szoba teljesen tele volt, felvettek az osztályra.
Megkezdődött a hosszas tortúra. Kereken huszonkét órát vajúdtam. Húszat a kórteremben, kettőt a szülőszobán. Nagyon nehéz nap volt. Férjem nem jöhetett be, de szegény hazamenni se nagyon mert, mivel senki nem tudta megjósolni, hogy mikor jön majd ez a babuska. Néha, mikor a fájdalom ellenére képes voltam rávenni magam, kimentem hozzá és sétálgattunk kicsit a folyosón. A nővérek az osztályon azt javasolták, hogy ugyan a séta elméletileg segíti a vajúdást, de én még olyan messze vagyok a szüléstől, hogy nem érdemes fárasztani magam. Mondták, hogy feküdjek, próbáljak meg aludni. Ezért a tanácsért hálás vagyok, mivel még a pihenéssel is teljesen kimerültem, mire eljött a szülés ideje.
Ami nagyon bosszantott, az az volt, hogy annak ellenére, hogy 22 órán keresztül végig, változatlanul három percenként egy perces fájásaim voltak, mindenki azt hajtogatta, hogy ezek csak jóslófájások. Nagyon felbosszantott. Elsőszülő anyaként nem sok mindenben lehettem teljesen biztos, de azt határozottan tudtam, hogy ezek bizony nem jóslófájások. A nappali műszak orvosa se volt sokkal kedvesebb. Ő konkrétan csak közölte a szokásos „jóslófájások” szöveget, és ment tovább. Nem vizsgált meg. (Ennek így utólag örülök, mert gyanítom ő sem lett volna túl gyengéd) Mindenki azt mondta, hogy majd akkor szóljak, ha már hosszabbak a fájások, és gyakrabban jelentkeznek. Ha ezt a tanácsot tényleg megfogadtam volna, akkor a kisfiunk ott született volna meg a kórteremben, nekem ugyanis a kitolási szakaszig se hosszban, se egymástól való távolságban nem változtak a három percenkénti fájásaim, azt leszámítva, hogy egyre erősebbnek és intenzívebbnek éreztem őket. A nappali ügyeletes szülésznő napközben párszor áthívott NST-re, hogy lássák, a baba jól van-e. Egyszerre éreztem úgy, hogy ez életem leghosszabb és egyben legrövidebb napja. Mindig csak az aktuális fájásra, majd az utána lévő két percnyi kis pihenőre tudtam koncentrálni.
Jött az esti műszakváltás. Addigra már csillagokat láttam a fájdalomtól és úgy éreztem, hogy végtelenül kimerült és tanácstalan vagyok. Fogalmam se volt, hogy mi történik, vagy történik-e egyáltalán valami odabent. Addig nem sok felvilágosítást kaptam az orvosoktól. Az éjszakai ügyeletes doktor egy doktornő volt, és amikor bejött a szobába megkérdezni, mi újság, rögtön tudtam, hogy ő az én emberem.
Mikor belépett épp azt kérdezte az őt kísérő nővértől, hogy „Itt van a jóslófájásos kismama?” amin persze jól felhúztam magam, mert persze, hogy a nővérek is ezt szajkózták. A doktornő megkérdezte, hogy milyenek is ezek a bizonyos fájások, és mikor elmondtam neki, meglepődve nézett a túlbuzgó nővérkére. Közölte, hogy ezek bizony nem jóslófájások, és egyáltalán nem kell, hogy sűrűbbek legyenek. Elküldött NST-re, majd azt mondta, hogy szóljak, ha még egy fokkal intenzívebbnek érzem a fájásokat, és akkor átmegyünk a szülőszobára.
Erre olyan éjfél körül került sor. A vajúdóban az NST-ken kívül egy percet sem tartózkodtam. Irány rögtön a szülőszoba. Itt már sokkal jobban (bármilyen ellentmondásos is ez) éreztem magam, mivel tudtam, hogy hamarosan valami végre történni fog. Mikor a szülésznő megvizsgált (egy áldott, kedves, gyengéd, de szerencsére határozott szülésznőm volt), kiderült, hogy már hat centi körül járunk, és most már biza hamarosan jönni fog a kisfiunk. Megjegyzem, mikor a szülésznő vagy a doktornő vizsgált meg, az semmi fájdalommal nem járt (nem tudom, hogy a reggeli ügyeletes férfiorvos ennyire béna volt-e, de amikor érkezéskor ő vizsgált, annál jobban szinte semmi nem fájt)
A Veszprémi kórházban kötelező a beöntés, úgyhogy ezen túlestünk, le is zuhanyoztam. Közben férjemet behívták, hogy beöltözhessen, és a szülőszobán találkoztunk.
Vajúdásom legkönnyebb része az ezután következő két óra volt, amikor a fitnesz labdán (az ég áldja a laszti feltalálóját) vajúdtam férjem kezét szorongatva. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, de nekem a labdán való vajúdás sokkal kevésbé érződött fájdalmasnak, mint a fekve sétálva, stb módok. Mintha valahogy levette volna a teher jó részét a medencémről, és a fájásoknál a fájdalom mintha elvezetődött volna. De persze az is lehet, hogy csak azért éreztem könnyebbnek, mert már ott volt férjem is.
Két óra szülőszobai vajúdás után ismét vizsgálat jött, amin kiderült, hogy na hopp, végre eltűnt a méhszáj, megvan a kilenc centi, jöhet a baba. Szegény picikénknek két órájába telt, mire kijutott. Kezdetnek a doktornő burkot repesztett, és kicsit meg is ijedtünk, mivel a magzatvíz zöldes, mekóniumos volt. Mivel azonban babánk színhangja rendben volt, ezért hagyták, hadd menjen a szülés a maga útján.
Eddigre már iszonyú fáradt voltam, így nagyon megszenvedtem a kitolási szakasszal. A kimerültségtől kontrollálhatatlanul remegett kezem lábam, ami nagyon zavaró, és számomra ijesztő is volt. Azt nem tudom, hogy férjem nélkül, hogy sikerült volna ez az egész produkció (úgy érzem sehogy), mivel ő volt a legnagyobb támaszom. Hogy hogy nem lett kék lila a keze a szorongatásomtól, azt a mai napig nem tudom, de mindenesetre azt utólag megállapítottuk, hogy a bicepsznek, mint izomnak egyetlen igaz szerepe van az életben, hogy az apás szülésnél apuka jól ellen tudjon tartani anyuka szorításának.
Ezután kicsit összefolynak a dolgok az emlékeimben. Emlékszem, hogy úgy éreztem, a szülés nagyon lassan és nagyon nehezen megy. Egy ponton a szülésznő valahogy rávett, hogy keljek fel, használjuk ki a gravitáció segítségét, és egy pár fájásig álljak. (Ez kivitelezésében inkább férjemen való függőleges lógás lett, annyira nem volt erőm.) Volt gátmetszés, és sajnos amellett szakadás is akadt rendesen. Az utolsó pár nyomásra már teljesen elfogyott az erőm, így a végére még egy kis oxitocint is kaptam, ami valószínűleg segített, hiszen a babuska utána már hamar megszületett.
Emlékszem, amikor végre kint volt a kis picurka, és én kinyitottam a szemem (majdnem végig csukva volt), hirtelen egy gyönyörű, vörös, panaszkodó kis csöppség volt a mellkasomon, kissé véresen és maszatosan. Remegő kezekkel öleltem magamhoz. A leggyönyörűbb kis csöppség volt (most is az :D), akit valaha láttam. Üdvözlésképpen rögtön lekakilta anyukáját, amin már akkor is csak nevetni tudtam. A köldökzsinórt apuka vágta el. Jó, hogy Veszprémben erre van lehetőség.
A picurt még egyszer visszatették még pucéran a mellkasomra. Ekkor már nem sírt, én pedig nem győztem elolvadni. Cuki módon másodszorra is lekakilt. Szegénykém rengeteg magzatvizet nyelt a pocakban, és bizony tele volt a kis szervezete. Ezután elvitték megmosdatni, megvizsgálni és felöltöztetni. Férj vele ment, én meg ott maradtam megszenvedni a végével.
Sajnos a méhlepény nem született meg magától, így egy gyorsaltatásos eljárás során művileg távolították el. Nagyon megijedtem, mikor mondták, hogy altatnak, azt hittem, így lemaradok az aranyóráról. Szerencsére megnyugtattak, hogy ez az altatás csak tíz percig tart. Így is lett, a gátseb varrására már magamhoz is tértem (hurrá) és megkaptam a gyönyörű, bebugyolált kicsi babánkat, aki szorgalmasan rögtön nekiállt szopizni. Olyan kis ügyes volt.
Azok az első percek leírhatatlanok. Nem is próbálkozom. Aki nem szült még gyereket, az egyszerűen nem értheti meg, hogy ez milyen hihetetlenül szent érzés (azt hiszem ez a legjobb szó rá). Hirtelen ott van az az apró kis élet, akiért felelősséggel tartozol, és aki már most végtelenül, feltétel nélkül szeret, és te viszont. Kilenc hónapig a részed volt, és most a kis teste hozzáidomul a tiedhez a karjaidban, mintha még mindig össze lennétek nőve. Talán így is van. Amíg az ember szoptat, addig ez a szoros testi kapcsolat nagyon aktívan érződik (valószínűleg akkor is, ha nem szoptat, de ezzel nincs tapasztalatom). Ennél nem létezik felemelőbb vagy szebb érzés. Azt hiszem ekkor kerülhetünk a legközelebb hozzá, hogy megtapasztaljuk a teremtés csodáját. Én azóta is hálát adok Istennek, hogy megadatott nekem, hogy ezt megtapasztaljam.
Az aranyóra túl gyorsan elröppent. Bárcsak tovább tartott volna. Ez az egy az, amit nagyon bántam. Ez az első összebújás tarthatna tovább is, de hát a szülőszobára mások is várnak. Elvitték a kis kincsünket, én pedig ott maradtam a szülőszobán megfigyelés alatt. Szerencsére férjem is bent maradhatott, míg ki nem engedtek. Normális esetben két óra a megfigyelés, de mivel nekem volt ez a kis altatásos malőr, ezért négy órát kellett ott feküdnöm a cseppet sem kényelmes szülőágyon. Ez nehezebb volt, mint gondoltam. Kezdett elpárologni a szülés okozta endorfin, és az utolsó ét órában már csak intenzíven szenvedtem (elviselhetetlenül fájt a medencém és a farokcsontom), és gyógyszerért könyörögtem. A szülőszobán persze nem tartottak bogyós fájdalomcsillapítót, így nem kaptam semmit. Túléltem, szóval így utólag nem bánom. Minél kevesebb a gyógyszer, annál jobb.
Végül a megfigyelési szak is letelt és én ismét elbúcsúztam férjemtől. Tolószékbe raktak és áttoltak a szobámba, ahol hamarosan a kicsi fiam is csatlakozott hozzám. Veszprémben a babák napi huszonnégy órában az anyjukkal vannak, hacsak valami nem indokolja, hogy bevegyék őket a csecsemő osztályra. Esetemben ez párszor meg is történt, mert annyira szédültem, hogy nem tudtam biztonságosan ellátni a picit.
Eleinte még élénken éltek bennem a szülés nehézségei és fájdalmai, de nagyon igaz, amit majd minden anya mond, mikor a szülésükről beszélnek: a nők hamar elfelejtik a szülés nehézségeit. Egy pár nappal a szülés után már biztos voltam benne, hogy szeretnék még gyereket, bármilyen nehéz is volt. Emlékeztem, hogy igen, nagyon nehéz volt, meg fájt, de már inkább csak a szavakra, magára a fájdalom érzésére nem.
Ami sokként ért, az a szülés utáni egészségügyi nehézségek voltak. Na arra aztán senki nem készíti föl megfelelően a kismamákat. Igencsak sok mindent tudnék erről írni, de azt hiszem, majd inkább egy másik bejegyzésben. Meghagyom ezt a posztot a születésnek és az örömnek.
Kívánok minden kismamának olyan szülést, amire boldogan emlékezhet vissza! Köszönöm, hogy elolvastátok az én történetemet.
 |
| Aranyóra pici fiammal :) |
Összegzésként:
A Veszprémi kórháznak olyan 10/7-et adnék. A következő gyerekemet is szívesen szülném ott. Nekem nem volt fogadott orvosom, vagy szülésznőm, mindent ügyeletesek végeztek, de azt hiszem legközelebb fogadunk orvost mindenképpen.
Fénypontok:
- A szülőszobai vajúdás férjjel
- Az első találkozás picurkával és az aranyóra
- Az első szoptatások
Mélypontok:
- Az érkezéskori durva vizsgálat, és a lenéző orvos
- Az aranyóra utáni megfigyelési idő a szülőszobán
- A szülés utáni felépülés nehézségei
Megjegyzések
Megjegyzés küldése